|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 4 találat | lapozás: 1-4 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Pásztor Péter 1999. június 9.A Magyarok Világszövetségének Erdélyi Társasága /VET/ és a Házat-Hazát Alapítvány Reményforrás néven ezredvégi nagycsaládos mozgalmat kezdeményezett, melynek indító mozzanatát az 1848-49-es magyar szabadságharc 150. évfordulójához köti: október 6-án szerte a Kárpát-medencében nagycsaládos házakat avatnak. Neves szakemberek tanácsai alapján, 13+1 nagycsaládos ház épül a Kárpát-medence magyarok lakta tájain. A házterveket elbíráló bizottságot három jeles magyar építész alkotja: Csete György Magyarországról, Pásztor Péter Felvidékről és Zakariás Attila Erdélyből. A házak kivitelezését Lőrincz Kálmán vezetésével a Házat-Hazát Alapítvány vállalja magára. A helyszínek és a nagycsaládok kiválasztása a VET feladata. A mozgalmat köztiszteletben álló személyek tanácsadó testülete segíti, akik között ott található Csoóri Sándor, az MVSZ elnöke és Tőkés László püspök, az MVSZ tiszteletbeli elnöke. A tizennégy ház felépítési költsége mintegy 100 millió forint. A magyar kormány miniszterei szinte kivétel nélkül támogatásra méltónak találták ezt a mozgalmat. Közülük egy, Katona Kálmán közlekedési, hírközlési és vízügyi miniszter egy ház költségeinek finanszírozását is vállalta. Ugyanilyen ígéretet tett dr. Hámori József miniszter, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma részéről. Az első ház 1999. augusztus 18-ára, az MVSZ 61. születésnapjára készül el, felavatása okt. 6-án lesz. /Nagycsaládos házak épülnek a Kárpát-medencében. Reményforrás a nemzet felemelésére. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 9./2017. február 27.MÁTYÁS KIRÁLY SZÜLŐHÁZÁTÓL A HALÁLTÁBOROKIGÖtezer kolozsvári civilt kényszerítettek rabságba a szovjet és a román hatóságok A kolozsvári Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem vetítéssel egybekötött nagyszabású dokumentumfilm-bemutatóval és kötetlen beszélgetéssel zárta a Gulag-emlékévet. A rendezvény végén pedig egy egyszerre korszerű és a maga nemében páratlan idegenvezető eszközt mutattak be. „Mindenki vegye elő a mobiltelefonját!” – a jövőben ezzel, vagyis nem a megszokott, ellenkező utasítással kezdheti óráját az a történelemtanár, aki letölteti Farkas György és Pásztor Péter ötletgazdák-fejlesztők új alkalmazását. Ez az applikáció akár a Kolozsvárra személyesen ellátogatót, akár a világ másik szegletében a fotelban ülőt vezeti végig a kincses város azon helyszínein, ahol 1944 őszén összegyűjtötték, tartották, kínozták azt az ötezer helyi magyar férfit, akiket innen a Szovjetunió lágereibe hurcoltak. Minderről a Gulag-év zárónapján esett szó szombaton, amely ünnepi rendezvényen két, e témát feldolgozó dokumentumfilm (Farkas György: Székelyföldi terror és miért éppen Kolozsvár?, Tóth Orsolya: A szovjet fogság emlékeinek nyomában Kolozsváron) ősbemutatóját nézhettük meg, valamint egy olyan kerekasztal-beszélgetésen vehettünk részt, amelyre eljöttek a borzalmak egyes megélői is. Murádin János Kristóf egyetemi adjunktustól megtudtuk, hogy magyar civilek összegyűjtésére azért volt szükség, mert 1944 őszén a tordai csatában nem elég, hogy a szovjet erőket majdnem egy hónapig feltartották a magyar és német erők, ezzel megakadályozva a Vörös Hadsereget abban, hogy betörjön a magyar fennhatóság alatt lévő Észak-Erdélybe, de ráadásul képesek voltak szervezetten visszavonulni. Ennek köszönhetően Rogyion Malinovszkij parancsnok alig volt képes hadifoglyokat ejteni, ezért döntött úgy, hogy a hiányt főleg a kolozsvári civilekkel pótolja. A rabszolgamunkára kiválasztott ötezer férfi jelentős részét a román hatóságok ajánlása nyomán fogdosták össze, akik között ott találjuk a magyar szellemi élet színe-javát. Például a Farkas utcában lakó egyetemi tanárokat és diákokat is így gyűjtötték össze, akiknek a többsége nem élte túl az embertelen körülményeket, ma is jeltelen sírban nyugszanak valahol Szibériában. Itt jegyzendő meg, hogy az értelmiség megtizedelése olyan nagy szellemi veszteséget okozott a városnak, amelyet Erdély magyar közössége máig nem tudott kiheverni. Erről is beszél az említett mobilapplikáció, amelyet a rendezvény végén ki is próbáltunk: „Kolozsvár mindig iskolaváros volt. Erdély magyarságának szellemi központja, amelynek olyan szimbolikus szellemi terei vannak, mint például a Farkas utca. Csak a közelben álló református kollégiumból tíz tanárt és tizenhét diákot hurcoltak el, hogy azután Mátyás királyunk szülőháza előtti terecskén várakozzanak az embertelen kínokkal járó utazásra és fogságra.” A tartalmas szöveget részletes térképekkel támogatja és kiváló fényképekkel illusztrálja az alkalmazás, amely azonnal felismerte, hogy hol tartózkodtunk. A tudósok, filmesek, szoftverfejlesztők abban a reményben dolgoztak a magyar kormány által anyagilag és szellemileg támogatott Gulag-emlékévben, hogy a magyar társadalom minél többet tudjon meg történelmünk eddig kevéssé feltárt és máig nem oktatott múltjáról. Erdélyi Eszkimó Péter (Kolozsvár) Magyar Idők (Budapest) 2017. február 27.Életigenléses tiszteletadás az erdélyi magyar áldozatoknakLezárult a Gulág-Gupvi emlékév, de az emlékezés örök marad A Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem Tordai úti épülete adott otthont szombaton annak a kolozsvári rendezvénynek, amellyel lezárult a Szovjetunió kényszermunkatáboraiba hurcolt hadifoglyok és civil internáltak emlékévének programsorozata. Népes közönség előtt Tonk Márton egyetem tanár, dékán köszöntője után Murádin János Kristóf történész, egyetemi adjunktus nyitotta meg a találkozót, amelyen három dokumentumfilmet mutattak be a második világháború befejező szakaszában a Szovjetunió fogolytáboraiba hurcolt, embertelen körülmények között fogva tartott és dolgoztatott erdélyi, ezen belül kolozsvári magyarok tragikus történeteiről. A vetítést kerekasztal-beszélgetés követte, amelyen történészek, filmrendezők és két túlélő vett részt, a közönség pedig kérdéseket tehetett fel a látottak-hallottak kapcsán. Végezetül bemutatták azt a mobiltelefonos applikációt, amely a hetvenhárom évvel ezelőtti kolozsvári gyűjtőpontok helyszínére kalauzolja az érdeklődőt. Köszöntőjében Tonk Márton dékán arra emlékeztetett, hogy az akkori Gulág-Gupvi-áldozatok kálváriája, egy szűk társadalmi réteget kivéve, az egész erdélyi magyarság szenvedését jelentette. A történtekről a mai fiataloknak nem lehet közvetlen tudomásuk, ezért meg kell ismertetni velük a történelemnek ezen sötét fejezetét. A Sapientia–EMTE a magyar kormány és parlament által meghirdetett, s a kommunizmus áldozatainak emléknapján, február 25-én lezárult Gulág-Gupvi emlékév keretében tizenegy előadással, huszonöt családi hagyatékból-gyűjteményből létrejött emléktárgy-kiállítással tisztelgett az áldozatok emléke előtt, és ebben oroszlánrészt vállalt magára Murádin János Kristóf és Benkő Levente történész. Az egyetem diákjai kutatómunkát végeztek, amelynek eredménye hamarosan hozzáférhetővé válik. A jelenlévők egyperces néma felállással adóztak az áldozatok emlékének. Ezt követően Murádin János Kristóf interjúira hivatkozva az életigenlés motívumának diadalát hangsúlyozta, és felidézte a legendás túlélő, Olafsson Károly, Placid atya által hirdetett négy szabályt: a szenvedést nem szabad dramatizálni, mert attól csak gyengébb lesz az ember; keresni kell az élet apró örömeit; különbek vagyunk rabtartóinknál; akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb elviselni a szenvedést. A filmvetítés Farkas György Székelyföldi terror és miért éppen Kolozsvár? című alkotásával kezdődött. A dokumentumfilmben a témát kutató történészek (Benkő Levente, Murádin János Kristóf és Nagy Alpár Csaba), valamint a kegyeletápolást felvállaló és szorgalmazó lelkészek (Józsa István Lajos és Ungvári Barna András) mutatják be a történteket. A filmben a Szovjetunióba hurcolt magyarok tragédiája is igazolja, hogy a nácizmus és a kommunizmus gaztettei azonosak, ráadásul az erdélyi elhurcolások (amelynek során a legtöbb embert, ötezret Kolozsvárról indítottak a szovjet kényszermunkatáborokba) a kárpátaljai korabeli intézkedésekhez hasonlóan a tervszerű etnikai tisztogatás fogalmát is kimerítik. Erről az embertelenségről, mint ahogyan a kevés pozitív példáról is (előfordult, hogy románok igyekeztek magyarokat megmenteni az elhurcolástól) beszélni kell, különben nem lehet szó igazi történelemírásról – összegzett a film. A második bemutatott alkotás Tóth Orsolya (Sapientia–EMTE) A szovjet fogság emlékeinek nyomában Kolozsváron című dokumentumfilmje volt. Ebben kolozsvári, Kolozsvár környéki, valamint székelyföldi (erdővidéki és kézdiszéki) túlélők mesélik el élményeiket az ártatlan emberek utcákról, munkahelyükről és saját házukból való elhurcolásától a szibériai lágerekig, a dombászi szénbányákig, a Kaukázusig – ahol embertelen feltételek között dolgoztatták őket, s naponta százával haltak meg a foglyok –, egészen a hazautazásig és az itthoni életbe való visszailleszkedésig. A zsúfolt marhavagonokban való szállításuk semmiben nem különbözött a zsidók náci haláltáborokba való elhurcolásától – derült ki az elhangzottakból. Meglepetésként a közönség egy harmadik felvételt is megtekinthetett, pontosabban Csibi László Édes Erdély, itt voltunkcímű filmje nyersanyagának egy rövid részletét, amelyben Kolozsi Gergely István túlélő Csibi László kamerája előtt meséli el a Szovjetunióban átélt fogolykálváriáját. A kerekasztal részvevői Murádin János Kristóf, Benkő Levente és Nagy Alpár Csaba történészek, Farkas György filmrendező, Pásztor Péter filmszerkesztő, Bitay László és Gergely István túlélők voltak. Farkas György elmondta: filmje tulajdonképpen kettőnek az ötvözete, közelebbről külön alkotásokként véglegesítik a székelyföldi terrorról és elhurcolásokról, illetve a kolozsvári deportálásról szóló filmeket. Az alkotók célja, hogy minél több fiatal megismerhesse a huszadik század ezen szomorú történetét. Ezt szolgálja az a mobiltelefonos applikáció is, amelynek segítségével megtalálhatók, illetve ismerteteket lehet szerezni azokról a kolozsvári helyekről, ahova 1944. október közepén ötezer magyar civil férfit gyűjtöttek össze, majd hurcoltak romániai lágereken keresztül a Szovjetunióba. A rendezvény zárszavaként Murádin János Kristóf elmondta: „Ez a mi történetünk, emlékét őrizni a mi felelősségünk, mert bennünk él. A kutatómunka sokkal eredményesebb lett volna ezelőtt fél évszázaddal, de hátha az emlékév lezárta mégis nyitva maradó kapukat jelent.” Ördög Béla Szabadság (Kolozsvár) 2017. március 5.Amikor a szovjet terror román besúgással társul – Gulág-tragédia KolozsváronKevesen tudják, hogy a Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdélyben még pusztítóbb volt a szovjet terror, mint a trianoni országrészben, ott ugyanis a szovjetek vérengzését tetézték a Vörös Hadsereg mellé csapódott román katonák kegyetlenkedései. Bár nem süthető bélyeg a teljes erdélyi románságra, mégis tény: Kolozsvárról és környékéről közel hatezer magyar férfit hajtottak el a Gulág-Gupvi táborokba, a román katonaság és a magyar-vagyonra ácsingózó helyi románok segítségével, egyharmaduk sosem tért vissza. Ugyanakkor voltak magyarokat bujtató román családok is. A Gulág Emlékév zárónapján Kolozsváron több kutató és túlélő is megszólalt, a borzalmas történetet a témát régóta kutató Erdélyi Eszkimó Péter írta meg a PestiSrácok.hu olvasóinak. A szovjet katonai vezetés jó előre gondolt a rommá tett Szovjetunió területeinek helyreállításra. Ehhez viszont rengeteg férfi munkaerőre és szakemberre volt szükségük, de az emberveszteségeik miatt erre nem állt rendelkezésre elegendő munkaerő. Ráadásul hadifoglyokból is kevesebbet ejtettek a tervezettnél, ezért találták ki a civilek számára a „málenkij robot” (kis munka) hazug intézményét, amelyet Kolozsvárt is alkalmaztak. Nem elég, hogy 1944 őszén Tordánál a magyar hadsereg és német bajtársaik majdnem egy hónapig feltartották a román szövetségesekkel megerősített szovjet erőket, ezzel megakadályozva a Vörös Hadsereget abban, hogy betörjön a magyar fennhatóság alatt lévő Észak-Erdélybe, de ráadásul szervezetten voltak képesek visszavonulni. Ennek köszönhetően Rogyion Malinovszkij parancsnok alig volt képes hadifoglyokat ejteni, ezért döntött úgy, hogy a hiányt főleg a kolozsvári civilekkel pótolja. Sztálin dühödten sürgette Malinovszkijt, aki ebben a helyzetben még a Moszkva által megkövetelt hadifogoly kvóta töredékét sem tudta teljesíteni. Tehetetlenségük miatt kimondhatatlan feszült hangulat uralkodott a szovjet főparancsnokságon éppen úgy, mint a közkatonák körében. Malinovszkij pedig hazudni kényszerült a rettegett generalisszimusznak, amikor a hadifoglyok létszámáról tett jelentést. A ROMÁN SZOMSZÉDOK ADTÁK A FÜLEST – A többhetes lángoló tordai pokolnak azonban október 7-én vége szakadt és a szovjet-román erők elkezdhették féktelen szabadrablásukat, erőszakoskodásukat Tordán, Kolozsvárt és a környező falvakban, amely borzalmakat a békés lakosság málenkij robotra való elhajtásával tetéztek – fogalmaz Murádin János Kristóf erdélyi történész. – Október 12-15 között – teljesen törvénytelenül – hétszáz 17 és 55 év közötti magyar fiút és férfit ejtettek foglyul Tordán és környékén, illetve ötezret Kolozsvárt, majd hurcolták el onnan a szerencsétlen embereket a Szibériai lágerekbe. A sorozatos razziaszerű fogolyszedések során előbb az utcáról, vagy a munkahelyeikről, később a lakásaikból szedték össze a magyar áldozatokat. Gyakran a szovjet katonákat a román hatóságok, vagy éppen a román szomszédok irányították azokhoz magyarokhoz, akikkel szemben ellenérzéssel viseltettek. – A Szentlélek utcában jártak először és szedték össze az embereket. Bejöttek utánunk az oroszok a házba. a pincéből hoztak ki apámmal (Kelemen Ferenc) és György Jakab Misivel, az egyik szomszédunkkal. Először a házak udvarára csalták ki az embereket, majd átvezettek egy műhelybe a Széchenyi tér közelében, ahol „átverifikáltak”, megnézték, milye volt az embernek és elvették tőle. Onnan egyenesen vittek a törvényszékre, a börtöncellába – mesélte a történészeknek Kelemen István, aki akkor 18 éves volt. Nagyon fontos szempontként szerepelt, hogy az emberek összeterelése gyorsan, pontosan és a lehetőségekhez mérten ellenállás nélkül menjen végbe. Ezért az oroszul tudó foglyok kérdéseire a szovjet katonák általában nem mondták meg az igazat. Legtöbbször azt mondták, hogy „málenkij robotra”, vagyis kis munkára, a háborús károk eltakarítására kell a munkaerő. Mindezeknek dacára, az elfogottakkal úgy bántak, mint valami bűnözőkkel, vagy legalábbis hadifoglyokkal. A kolozsvári utcák zengtek a „davaj, davaj!” (gyerünk, gyerünk), „bisztro!” (gyorsan) és a „pasli!” (indulás) parancsszavaktól. 16 ÉVES GYERMEK VOLTAM… – Az oroszok bevonulása után elszaladtam a műhelyünkbe, hogy megnézzem, nem törték-e fel a ruszkik? Nem volt feltörve. Indultam vissza, hogy vigyem meg a jó hírt, hogy a műhely sértetlen… Ahogy futottam visszafelé, a Széchenyi téren egy orosz katona meglátott, és rám kiáltott, hogy „davaj!”, „davaj!” – intve a géppisztolyával, hogy álljak be a sorba. Már vagy száz ember állhatott ott a sorban. Megijedtem. Nem akartam beállni, inkább futottam tovább. De az orosz figyelmeztetésül a lábam elé lőtt egy rövid sorozatot. Akkor láttam, hogy muszáj engedelmeskednem. Be kellett álljak a sorba. Még csak 16 éves gyermek voltam. Sírtam és vártam, hogy mi lesz – meséli Török Imre, aki túlélte a borzalmakat. A szovjet járőröket román civilek és katonák segítették a magyarok összegyűjtésében. Aki nyíltan vállalta magyarságát és fizikailag is megfelelt a nehéz fizikai munkára, azt azonnal bevágták a sorba. Vincze Sándor túlélő emígy emlékezik: – Jöttünk a város felé, s ahol most a Horeáék szobra áll, megpillantottuk a sorba terelt tömeget. Fegyveresek vették körül az egybeterelt civileket, Több volt a román katona, mint az orosz. Minket is bevágtak a testvéremmel együtt a sorba és faggatni kezdtek: „Ce esti roman sau ungur?” (Mi vagy, román, vagy magyar?). Mondtuk, hogy magyarok vagyunk. Na, akkor csak álljunk nyugodtan. Gyönyörű októberi nap volt, úgy is öltöztem kiskabátban, félcipőben. Azt mondták, hogy a felrobbantott hidakat kell felépítenünk – mondja könnyeivel küszködve Sándor, aki egyedül tért haza a három Vincze testvér közül. A törvényszékre kísért civileket a két-négy személyes fogdákba lökdösték, néha egyszerre húszat-harmincat zsúfolva össze. – A cellában álltunk, mint a gyufaszálak a gyufásdobozban. Nem is tudtunk lefeküdni. Éjszaka két-három óra körül adtak egy kis paszulylevest. Jó meleg volt. Jól is esett, mert nagyion ki voltunk éhezve. Mivel kanalat nem adtak, a csajkából kellett meginnunk – sorolja a körülményeket Török Imre egykori rab. – Engem október 12-én kaptak el. Elkísértek a Honvéd utcai börtönbe és ott bezártak bennünket a cellákba. Amikor aztán hajnalban lezavartak sorba állni, ott láttam apámat, sok ismerőssel együtt. Édesapám Bitay József később Magnyitogorszkba került, és ott meghalt. Elhurcolásakor negyvenhárom éves volt – közli szomorúan Bitay László, aki 1944-ben szinte még gyermek volt. NEM KELLETTEK SZEMTANÚK… Hogy ne keltsenek feltűnést, ne legyenek szemtanúk, akik pánikot kelthettek volna a városban, hajnalban kiterelték, majd gyalogosan elindították a magyar férfiakat Torda felé, a vasút ugyanis járhatatlan volt, mert a visszavonuló németek megrongálták. – Nagyon „dávájoztak” az oroszok – folytatja Török Imre. – Ijesztően sokan voltunk. Szuronyos oroszok járkáltak körülöttünk farkaskutyákkal. Valósággal elijesztettek bennünket még a szökés gondolatától is. Úgy meg voltunk félemlítve, hogy még félrenézni sem mertünk. CSAK ÚGY ROPOGTAK A MAGYAR CSONTOK A MUNKAGÉPEK ALATT Végül Tordán vasútra tették a magyarokat, persze marhavagonokba zsúfolva, ahol a padlóba vágott lyuk, vagy két konzervesdoboz szolgált latrinaként. A vonatok három napig mentek Foksányba, ahol megtörtént a férfiak ismételt átvizsgálása, majd innen az orosz földön használatos széles nyomtávú vasúton folytathatták halálútjukat a Szovjetunió valamelyik kényszermunkatáborába. Kölley Györgyöt például Karéliába szállították. Itt jegyezzük meg, hogy a flekktífuszban, vérhasban és egyéb betegségekben elhunytak holttesteit tömegsíírokba helyezték, majd a „felszabadulást” követően a tábor helyén munkáslakótelepet építettek. A szemtanúk szerint csakúgy ropogtak a magyar csontok a munkagépek alatt! – Körülbelül 1900 embert összekötözött kézzel indítottak el marhavagonokban. Ez volt életem legborzalmasabb utazása.A hőmérő állandóan mínusz tíz fok körül mozgott, borzasztóan fáztunk és szinte teljesen védtelenek voltunk. Egy-egy vagonba száznyolcvan személyt tereltek be, és amikor megérkeztünk útcélunkhoz, általában száz-százharminc volt még életeben – meséli elszorult hangon Kölley. Bien György a mérhetetlenül rossz ellátásra panaszkodott leginkább. – Az étkezés feketekenyérből és sós halból állt. Víz kevés volt, a szomjúság őrületig gyötört – mondta az idős túlélő. Gergely István is túlélte a lágert. A ma kilencvenes éveit taposó tősgyökeres kolozsvári öregúr meglepő részletességgel mesél negyvennégy őszéről. – Amikor esett az eső, a drótos ablakon kinyújtottuk a kanalunkat és az összegyűjtött pár csepp vizet a betegeknek adtuk. Legalább a kiszáradt ajkukat megnedvesítettük – mondja szomorúan. “AZ ÉN CÉDULÁMAT EGY RENDES ROMÁN LÁNY TALÁLTA MEG” Miközben utaztak, cédulákat dobtak ki, amelyekben családjainkat értesítettük arról, mi történik velünk. Érdekes módon ezek a papírfecnik legtöbbször célba is értek. – Az enyémet egy rendes román lány találta meg Medgyesen, ma is őrzöm – mosolyog Gergely. Több sikeres szökésre is sor került. A bátrabbak sejtették, hogy nincs veszteni valójuk meglógtak őrzőiktől. – Az egyik vagonból sikeresen megszöktek a foglyok. Volt a közöttük vasutas, tudta, hogyan állítják össze a marhavagonokat és felszedték a padozatot, majd lefeküdtek a vonat alá és megvárták, míg elmegy felettük a szerelvény. Ez valahol Brassó környékén lehetett. Másnap reggel, amikor kinyitotta az őrség a vagont, hogy adjon nekik vizet, csak egy kis sovány borbélyt találtak ott, aki nem mert megszökni. Erre őt jól megverték az orosz őrök, hogy miért nem lógott meg ő is – meséli nekem a katonás kiállású férfiú, aki végül lerobbant munkaképtelenként tért haza két, munkatáborban letöltött szörnyű esztendőt követően. Persze a holttesteket egyszerűen a sínek melletti árokba hajították, igaz, egy ideig nem jelentették őket, mert megkapták a fejadagjukat. Aki túlélte az embertelen utazást, azok is igen leromlott testi állapotban érkeztek meg a táborukba. – Amikor kiérkeztünk a Szovjetunió valamelyik munkatáborába, már ott volt egy csomó fogoly, akik a mi viszonyainkra azt mondták, hogy csak ne panaszkodjunk, most már pazar körülmények vannak a kezdetekhez képest – emlékezik Szőregi Béla egykori kolozsvári fogoly. A lágerélet viszonylag jól ismert a nagyközönség előtt, elég, ha Alekszandr Szolzsenyicinre író munkásságára gondolunk. Mindennek a tetejébe a lágerekből szabadultak szenvedései Kolozsváron tovább folytatódtak, hiszen a hatóságok előtt ismertek voltak a „bűneik”, amelyek miatt alapvető egzisztenciális gondokkal néztek szembe, a környezetük előtt pedig kénytelenek voltak minderről hallgatni. – A szovjet fogságot elszenvedő civilek kálváriája a kommunista Romániában tabu-téma volt, igaz kevesen is beszélhettek volna róla… Az elhurcolt ötezer magyar egyharmada, körülbelül ezerhatszáz-ezernyolcszáz fő elpusztult az úton, vagy a munkatáborban – teszi hozzá Murádin történész. VOLTAK MAGYAROKAT BUJTATÓ ROMÁNOK IS Murádin János Kristóf előadásában ugyanakkor kihangsúlyozta: ahogy a történelem általában, úgy a kolozsvári terror esete sem fekete-fehér. – Az erdélyi román lakosság egy része igenis segíteni próbált az elhurcoltatás előtt álló magyarokon. Volt több olyan eset is Kolozsváron, hogy a román szomszédok bújtatták saját lakásukban a magyar szomszédot egész családjával együtt, megmentve így a szovjet deportálástól. Általában ez olyan esetekben nyilvánult meg, amikor a magyar szomszéd korábban ő maga is segített román szomszédjának a magyar közhatalom négy éve alatt 1940 és 1944 között ügyes-bajos dolgaiban, hivatali ügyei intézésében, vagy kiállt mellette adott esetben, ha a magyar hatóságokkal valamilyen konfliktusa akadt – magyarázta el a történész. AZ ERKÖLCSI KÁRPÓTLÁS IS ELMARADT Az egyre nagyobb eredményekkel járó kutatások nehézségeire jellemző példa, hogy az ötezer férfi neve közül mindössze hétszázötvenét sikerült feltárni. És végül még egy fontos megjegyzés: sem a román, sem az orosz politikai vezetés még elvi szinten sem kárpótolta a túlélőket a szovjetunióbeli szenvedéseikért. Ráadásul sok felelős ember még ma is úgy gondolja, hogy a kolozsváriak kényszertáborokba való elszállítása, rabszolga munkára való kényszerítése jogos tett volt. „Mindenki vegye elő a mobiltelefonját!” – a jövőben ezzel, vagyis nem a megszokott, ellenkező utasítással kezdheti óráját az a történelem tanár, aki letölteti Farkas György és Pásztor Péter ötletgazdák-fejlesztők új alkalmazását. Ez az applikáció akár a Kolozsvárra személyesen ellátogatót, akár a világ másik szegletében a fotelban ülőt vezeti végig a kincses város azon helyszínein, ahol 1944 őszén összegyűjtötték, tartották, kínozták azt az ötezer helyi magyar férfit, akiket innen a Szovjetunió lágereibe hurcoltak – jogtalanul. Minderről a GULÁG-év zárónapján esett szó február 25-én, amely rendezvényen két, e témát feldolgozó dokumentumfilm ősbemutatóját nézhettünk meg (Farkas György: „Székelyföldi terror és miért éppen Kolozsvár?”, Tóth Orsolya: „A szovjet fogság emlékeinek nyomában Kolozsváron”) valamint egy olyan kerekasztal-beszélgetésben vehettünk részt, amelyre eljöttek a borzalmak egyes megélői is. Erdélyi Eszkimó Péter pestisracok.hu lapozás: 1-4
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
